.png)
Amikor a fiam és a feleségem hallották, hogy milyen témát szeretnék virtuális papírra vetni, és ők szintén szerettek volna szóhoz jutni ebben a szövegben, ezért tekintettel a témára, elsőbbséget adunk neki. ?
Én csak mint a utazás résztvevője tudok nyilatkozni. Mondom, én nem vagyok kerékpáros, néhány éve már csak a pelenka, szalvéta és elsősegélydoboz hordozója vagyok…
Tüskék, kullancsok, sérült térdek, én ezt szeretem azonnal megoldani és nem este otthon. Tehát én látom az emberek arcán különbséget aközött aki szeret kerékpározni és a kerékpárnak nincsenek olyan ötletei (és idegrendszere) mint régen a lónak, és megegyezünk, hogy melyik irányba menjünk milyen sebességgel, amíg nem avatkozik be egy felsőbb erő vagy egy buta egybeesés. Olyasvalaki szemszögéből, aki nem ezért indul útnak, hogy kerámiát vagy mit gyűjtsön, hogy új képeket töltsön fel a közösségi hálóra, hanem azért, hogy gyönyörködjön a természeten. Élvezem, hogy kerékpározás közben körülvesznek a fák, patakok, gólyák – fehérek, feketék, teljesen mindegy, a lényeg, hogy legyen ott élet. Őszintén megvallva, az egyenes úton néha jön egy-egy autó, körülöttem mezők, por, szénanátha, az egyenes úton valószínűleg gutaütést kapnék, az embernek néha-néha szüksége van a dombokra. Teljesen nyilvánvaló, hogyha valóban jól szeretnék kerékpározni és szeretnék elsajátítani egy technikát, akkor az erdőben kell gyakorolnom és nem a könnyebbik utat választanom. Ám ottmár nem fordíthatom hátra a fejem, hogy gyönyörködjek a növény- és állatvilágban, ott úgy kapaszkodok, mint egy kullancs és azon gondolkodom, mióta létezik olyan, hogy a kerékpározástól még kezeim is fájnak.
A különbség leginkább a nap végén látható a fürdőszobában. Amint hazaér, az egyik átázott elem valahogy bele kerül a mosógépbe, és a gyermekek számára készült ultra-bio-érzékeny mosógéllel ki lesz mosva. Kiváló. De amikor hazaér az erdőből, mint egy piszkos disznó (ezt senki ne vegye magára, legutóbb én sem úgy néztem ki mint, két gyermek édesanyja, hanem mint egy igazi disznó, aki a sárból jött ki), akkor a ruhát szépen be kell áztatni, megtisztítani, majd a híres szifon és a szappan 15 percig dolgozik a problémán és csak ezután következik a mosógép. Ezen felül, egy önfeláldozó személy szépen megtisztítja az ajtóban a tömítést, amely szintén sáros lett.
De térjünk vissza a kerékpározással kapcsolatos nézetemre. Minden tisztelettel a fizika és a gravitáció iránt, de nem szeretek a földön henteregni, készültségben ülni teli orral és remélni, hogy a védőmaszkot már csak egy hónapig kell hordan. És ezért alázatosan és önként örömmel száguldok a gyönyörű teljes felfüggesztésű kerékpárommal az aszfalton. Az aszfalton alapvetõen nincs semmi, ami a földre dobna, amikor jobbra tartok, hogy ne sodorjanak el azok a kerékpárosok, akik szemből ereszkednek lefelé, ha sikerül kikerülnöm a kígyókat az út szélén, vagy nem szalad belém egy őz, amelyekből már úgyis kevesebb van vagy az amelyikkel már volt szerencsém találkozni és szegény csak szomorúan áll az út szélén és vár a sorsára.
A terep természetesen nagyszerű, ha megy előttem valaki olyan, aki tudja, hol van észak, esetleg dél és valamint azt, hogy hol a lakásunk... viszont ha jobban ismerném a környéket, tudnám, hogy tényleg nem veszek el, akkor még szórakoztatóbb volna, még akkor is ha.... Ezen a keskeny útvonalon találkozom egy férfival, akinek óriási az egója és ezért óriási szélességében elfoglalja az útszakaszt... a levelek alatt biztosan nagy kövek vannak, mégha úgy tűnik is, hogy a környéken egy sivatagi vihar lett volna, ha a sárra fogok koncentrálni, akkor ebből koncentrálásból,a biztonság kedvéért, biztosan felébreszt egy alacsony faág, amelyről megtanultuk, hogy annak a fának a koronája, csak 15 m-el a föld fölött kezd nőni. ?
Ez volt a feleségem véleménye, és mivel a fiatalabb 2,5 éves Flip fiam elsőbbséget élvez a 11 éves Max előtt, és az idős, azaz én, de mindenekelőtt, meghagyom az alábbi sorrendet Filip, én, és Max :-).
Ám Filip azt mondja, hogy lábbal hajtós kerékpáron bármin keresztülmegy, ő egy kis tank és nem hajlandó tovább foglalkozni a témával :-).
Az én véleményem elsősorban az, hogy hihetetlenül boldog vagyok, hogy éppen ez a két sport ragadott meg leginkább, amelyeket csak az köt össze, hogy mindkettő kétkerekű szerkezet és endorfint termel.
A MTB, mint a szívemhez közel álló sport a szórakozás, felszabadulás, öröm és a természet szívében való tartózkodás forrása, gondolkodás azon, hogyan lépjünk át egy-egy akadályt, az őszinte mosolyok a kerékpáron valamint a lejtők és dombok váltakozása intervallumos edzésen.
Néha már a fejemben előre kirajzolódik az útvonal, máskor csupán csak egy vázlat, néha viszont semmit sem látok magam előtt. Néha az előre megrajzolt útvonalból egy teljesen más útvonal lesz, a freeride-ből pedig az, ahogyan előző nap tekertem. Az MTB esetében több lehetőség van, mint az aszfalton, az egyedüli limitáló tényezők ugyanis csak az alábbiak lehetnek: kondi, a bicikli kapacitása, és a biciklizés során felmerülő önfenntartás. Az MTB-n technikája nagyon kifinomult, főleg az ágakkal és kövekkel emelkedőkön. Néha ezek miatt a gonosz teremtések miatt akár le is eshetünk az ilyen terepen.
Véleményem szerint a hagyományos egyenletes út unalmas, mivel még az aszfalton is csak az erdőket és a dombokat keresem, miközben szerencsés vagyok hogy közel lakunk egy parkerdőhöz, amelyben probléma nélkül “el lehet veszni” akár 3 órára is anélkül, hogy kétszer mennénk ugyanarra a helyre. A parkerdő gyakran jelenti a viharvert aszfaltot jelent, amelyhez a kerékpár választását is igazítottam, amely egy úti kerékpár, de 32 mm-es gumiabroncsokkal és tárcsafékekkel. Egy kicsit mérséklem az aszfalt fikázását, mert amikor az emelkedőkre telejnerőből tekerek, akkor a folyamatos tekerésnek és a gyors kilométereknek örülök. Az országúti kerékpárom ugyanazon idő alatt nagyobb távot teszek meg és anélkül, hogy az útvonalon gondolkodnék, az életről és az új blogok témáján gondolkodom, vagy azon, hogy nem kéne-e egy új mez. :-)
A felszerelés is azt mutatja, hogy különböző sportokról van szó: más kerékpáros cipő, más rongyok, az MTB-n hátizsákot is viszek magammal, az országúton nem. Más sebesség, más geometria, más izmok erősítése, más ülés és logikusan főleg más terep, amelyen száguld a két kerék.
Az országúti bringásoknak javaslom kipróbálni a terepet és a hegyi kerékpárosoknak az aszfaltot. Más érzés, más sebesség, más élmények.
És végül egy tömör vélemény az idősebb Maxitól.
Én, mint gyerek nagyon élvezem a kerékpározást. Ugrások, lejtők, patakok, sár, ez az én világom. És ehhez jön még a hegyi bringám az erdőben és a trialokon. Néha annyira fáj, mint az utolsó edzés után a láb, de ez elmúlik, nem úgy mint az ugráláshoz való kedvem. Ugyanakkor szeretek aszfalton is kerékpározni, de inkább az erdőre szavazok, az az én játszóterem!
Ahogyan látható, mi a dombokat és a terepet részesítjük előnyben, az a mi helyünk. A feleségem a biztonság érdekében inkább az aszfaltos parkerdőt választja, e inkább a természet és a szabad mozgástér, mint az emberekkel teli gát vagy az unalmas egyenes út.
