.png)
REGGEL
Miután megérkeztünk Olaszországba a fárasztó út után a lámpaoltást követően azonnal elaludtunk, az sem zavart minket, hogy idegen helyen vagyunk. Reggel az ébresztőink dallamai és a nap halvány sugarai ébresztettek bennünket, amelyek nemcsak a vendégház ablakain igyekeztek áthatolni, de a Martellót körülvevő dombok mögül is megpróbáltak előbújni. Mindannyian tudtuk, hogy élményekkel teli napnak nézünk elébe, egy olyan napnak, amelyen több méternyi emelkedő vár ránk. A reggeli után elkezdtünk az útra felkészülni.
Felöltözni és becsomagolni nem volt egyszerű. A vendégház hőmérője reggel 13 °C-ot mutatott, de az időjárás-előrejelzés a hegyekben 4°C-ot jelentett. A döntésem, hogy mindenképpen kiváló minőségű funkcionális öltözéket válasszak, valóban jó ötlet volt. Első rétegként egy funkcionális ujjatlan trikót öltöttem fel, majd a 2015-ös kiadású szlovák Santini mez következett, aztán a mellény és a hátizsákba bepakoltam a kiegészítőket – a kéz- és térdvédőket stb. A menethez készen állt a szél- és vízálló kabátom a Biotex cégtől, amelyben még eddig sohasem csalódtam.
Minden becsomagolva, kerékpárok útra készen. Most már elindulhattunk Martellóból. Ha volt olyan a „kalandvágyó csapatunkból”, aki még nem ébredt fel teljes mértékben, az első kilométerek meredek és gyors ereszkedése során a hideg levegő bizonyosan tett róla. Miután csatlakoztunk a fő útvonalhoz, a Silandro Schlanders felé tartó utat választottuk.
Mortert elhagyva fokozatosan emelkedtünk, különösen meredek szakaszok nélkül, a felmelegedéshez kimondottan ideális kellemesen fokozatos emelkedéssel. Bár az utunk a fő útvonalon vezetett, a sofőrök valóban nagyon figyelmesek és türelmesek voltak. Utunk első órája nagyon gyorsan eltelt, ugyanis a sporton kívül lehetőségünk nyílt különleges helyeket megismerni, minden falucska vagy város építészetét és a környező természeti szépségeket.
AZ EDDIG ISMERETLEN HELYEK
Mivel a Trafoi átjárót a végső szerpentineket gazdagon fedő hóréteg miatt lezárták, utunkat Svájc irányába kellett folytatnunk. Olaszország és Svájc határán a vámhatóság a kerékpárosokat nem szokta megállítani, így megállás nélkül áttekertünk. A határ átlépése során egy autó előzött meg minket, amely bátorító dudálással jelzett nekünk, mi pedig nagy csodálkozással néztünk utána. Cseh turisták voltak, akik felismerték a szlovák trikolórt a mezemen és biztató ujjongással üdvözöltek minket. Elmosolyodtunk és egyúttal nagyon meghatódtunk.
Müstair falucska fel közeledtünk, ahol egy középkori kolostor, a 755. évben alapított Szent János Benedek rendi apácakolostor található. Néhány kilométert megtéve lassan feltünedezett a Stelvio felé mutató útjelző tábla. Izgatottan felnevettünk, hogy már közeledünk a „legendás helyhez” (az útjelző táblához), amelyre a 2017-es Giro d´Italia rengeteg rajongója emlékszik, amelynél Tom Dumoulinnak meg kellett állnia. Már megint beigazolódott a régi mondás „a nagy nevetésnek sírás a vége”. Utunkat Santa Maria felé folytattuk, ahol a várva várt és kihívásokkal teli Umbrail-hágó és a Stelvio felé vettük az irányt.
MINÉL MAGASABBAN VAGYUNK, ANNÁL ALACSONYABB A HŐMÉRSÉKLET
Az elején a kínok kínját álltuk ki. Az út emelkedett, majd a hirtelen lejtő miatt gyorsan alacsonyabb sebességfokozatra kellett váltanunk. A letérőt követően folyamatosan felfelé kellett hajtanunk a meredek dombra.
Santa Maria után jöttek az első szerpentinek. Tudatosítottuk, hogy már utánunk van jó néhány méternyi emelkedő és megtett kilométer, így mindannyian megválasztottuk a saját tempónkat. A srácokkal megbeszéltem, hogy jól vagyok és józan keretek között „a lovak közé csapok”. Beletapostam a pedálokba és leváltam a többiekről.
Minden egyes felfelé megtett méterrel a hőmérséklet egyre csak csökkent és csökkent. Az ok egyértelmű volt. A nagyobb tengerszint feletti magasság, ahol egyre több hó jelent meg az út mentén, még hófúvások is voltak. Az időjárás játszadozott velünk. Az első esőcseppek felett még aggodalmaskodtunk, de a sors megkímélt minket és a zápor elállt, így ezt a néhány esőcseppet kellemes felfrissülésként foghattuk fel. A felfelé tartó út minden egy szerpentinével egyre motiváltabbá váltam a 2017-es Giro szakaszra emlékeztető momentumoknak köszönhetően. Biztatóan hatottak rám a rajongók által az út mentén hagyott üzenetek is. Bár nem az én rajongóim voltak és az üzeneteket sem nekem címezték, de az élmény csodálatos volt.
EGYSZER FENT, EGYSZER LENT
Körülbelül 3 km-re lehettem az Umbrail-hágótól, amikor megéreztem a válság első jeleit. A folyamatosan csökkenő hőmérséklet mellett az emelkedést a hideg széllökések is nehezebbé tették, ekkor tudatosítottam, hogy nem kellett volna leválnom a srácokról. Ezzel nagyon gyorsan meg kellett küzdenem, mert feladni vagy megállni semmilyen esetben sem volt megengedhető, sem a lábak, sem a cél elérésére beállított gondolataim szempontjából.
Beletapostam a pedálokba és tovább tekertem. Az Umbrail-hágó útjelző táblája ajándék volt számomra a kétméteres hótorlaszban. Végre-valahára elértem a Bormióból vezető utat Stelvio felé, amitől egy újabb adag energialöketet kaptam. Tudtam, hogy a pedál minden egyes taposásával egyre közelebb kerülök a célomhoz.
Az utolsó két kilométert nagyon gyorsan megtettem. Minden kanyar után azt figyeltem, hogy mikor látom meg azokat a helyeket, épületeket vagy tereket, amelyeket az online kamerák felvételeiről már ismertem. Az egyik kanyarnál egy fotós lepett meg, aki bebugyolálva ült az autójában és a Passo della Stelvio irányába haladó összes bringást, motorkerékpárost vagy autót lefotózott. A saját fényképét mindenki megtalálhatja a weboldalukon és fizetés ellenében megvásárolhatja.
A CÉL FELTŰNIK A KÖDBEN
Az utolsó szerpentin mögött a Passo della Stelvio csúcsa jelent meg. Rengeteg gondolat pörgött az agyamban, de főképpen kimondhatatlan boldogságot éreztem. Teljesen rabul ejtett a kilátás az ikonikus Trafoi irányába tartó emelkedőre. Amikor a Passo della Stelvio útjelző táblánál fotót próbáltam készíteni magamról, tört angolsággal megszólított egy kerékpáros ajándéktárgyakat áruló nő, aki aztán lefotózott. Megköszöntem neki és egy rövid, de egyszerű párbeszéd alakult ki közöttünk. Észrevette a mezemen a „Slovakia“feliratot és nagy mosollyal az arcán vállon veregetett és a következőt mondta „Slovak cyclist Peter Sagan is the best“. (Szlovák biciklis Peter Sagan a legjobb) Mosolyogva búcsúztunk és a srácok fogadására készülődtem.
Amikor észrevettem őket, megpróbáltam közelebb hozni számukra a verseny légkörét, és dokumentáltam a célba érkezésüket. Megcsináltuk. Készítettünk néhány fényképet, bevásároltunk ajándéktárgyakkal, majd bementünk felmelegedni az étterembe. Miután feltöltöttük magunkat energiával, készülődni kezdtünk az útra. Hogy az úton lefelé ne fújjon át a hideg szél, előszedtem a hátizsákból a kabátot, védőket a térdre és a fejkendőt.
A leereszkedés a Stelvióról fantasztikus volt. Azokon a kilométereken, amelyeket felfelé majdnem 2 órán át tartott megtenni, 20 perc alatt leereszkedtünk. A visszaút Martellóig szintén tele volt élményekkel. Először egy erősebb zápor kapott el, a kavicsos kerékpárúton „csodálatosan” néztünk ki. És a legrosszabb még csak ezután következett. Ahogyan Martello felé közeledtünk, körülbelül 2 km-rel az egész napos gályázásunk befejezése előtt a nyakunkba szakadt egy erős vihar jégesővel. Egy buszmegállóba húzódtunk, hogy elbújjunk ez elől a végső meglepetéstől. A vihar után végre eljutottunk a szállásunkra. Megérkezésünket a megérdemelt vacsora követte. Nem is tudom, mi tett minket boldogabbá – a remek étel vagy a mai teljesítményünk élménye és a kilátás a helyekre, amelyeket volt szerencsénk látni.
BEFEJEZÉS
Ha léteznek kerékpáros álmaitok, ne habozzatok őket valóra váltani és ismerkedjetek meg a bringások világának a szépségeivel. A 2017-es versenyt nézegetve nem is sejtettem, hogy két év múlva ugyanott fogok harcolni az emelkedők métereivel a bicikli nyergében. Egyetlen utat sem sajnálok, amit ezidáig megtettem. Ha az egészségem és az időm megengedi, szívesen elmegyek valahová máshová új helyeket felfedezni, és remélhetőleg újra meg tudom veletek osztani a kalandjaimat.
