.png)
Az első részben arról írtam, hogy közvetlenül a megvétele után hogyan tettem tönkre egy versenybiciklit, két öregebb gépjárművel egyetemben. A változatosság kedvéért most írhatnék a kerékpáros sikereimről, de nem fogok.
Faltörő kos
A kerékpárjaim előbb vagy utóbb nevet kapnak. Némelyiknél a névadás az első pillantásra egyértelmű, de vannak olyanok, amelyeknek, úgymond a névadásra rá kell szolgálniuk. Egy öreg „montival“ kezdődött, a Károllyal. Károly annyira népszerű lett, hogy az összes ilyen típusú kerékpárt egyszerűen csak Károlyoknak (t.sz.) hívtuk. A Favorit az eredetileg is szép színe miatt a Szilva (Szilva úr) nevet kapta. A kissé romantikátlan Görény a Kellys Thorx lett. Amit a gyors, ámde keményfejű On-One Maccatuskil hardtrail követett, Macska elnevezéssel. Végül a Cube Axial versenybicikli, amelynél olyan kreatív válságba kerültem, mint a Szomszédok forgatókönyvírója a 150. rész után.
Eszembe jutott a Felhőcske, Egyszarvú, Buborék vagy az Emánuel. De valahogy egyik név sem illett hozzá. Egyik sem volt az igazi. Az áttört garázskapus esetemet követően először azon nevettem, hogy micsoda ravasz karbon faltörő kost hoztam haza. Valamivel később a fejemben helyreraktam, majd a parkoló éppen lecsukódó rámpájával együtt letettem róla. A biciklinek még mindig nem volt neve.
Miután egyszer a városközpontban „ragadtam“ éjszakára és a gáton hazafelé tartottam (a fülemben az energikus Irie Maffia szólt – Hands in the air) kellemes 25km/h sebességgel pedálozva, az őzet, amely a lámpám fénysugarán kívül futott velem párhuzamosan egyáltalán nem vettem észre addig a pillanatig, amíg úgy nem döntött, hogy átugrik a másik oldalra egyenesen az én kerekeim alá. A Faltörő kos kíméletlenül a sonkájába csapódott. Az a hang olyan döngő és mély volt, hogy a Doktor Úr* basszusgitárja sem tudta túldöngetni. Ezután az események nagyon gyors tempót vettek fel, aminek a felidézése valószínűleg nem lenne túl objektív. Túlzásnak biztosan nem fog tűnni, ha azt mondom, hogy csodával határos módon sikerült ezt a harmadik típusú találkozást kerekeken megúszni. Mentem még vagy 30 métert, amikor belémhasított a felismerés, hogy valójában mi is történt.
Megálltam, és a zseblámpával átkutattam a környéket, hogy az a szerencsétlen sebesült állat hol lehet. Az erdő szélén két világító szem nézett rám, majd fürgén eltűnt a fák között. Az őz látszólag rendben volt, de a tekintetéből olyanokat olvastam ki, amiket egy fiatal őzsutának nem szabadna tudni és az effajta szóhasználatért otthon biztosan nem dicsérnék meg. A nagyvadak ellen az álcázást a biztonság kedvéért a Strava segítségével oldom meg a Szilva nevű versenybiciklimen.
*Az Irie Maffia basszusgitárosa
Az a fura krém a „lenti dolgokra“
Kimondani a haverok előtt először azt a szó, hogy „chamois“, kábé annyira kínos, mintha egy franciapékségbe lefutunk egy „krojszantért“. Kamojsz? Kamoa? Samoj? Semi? Semoá krém? Szóval az a vazelinféleség, amit az ülepre és az ágyékra kell kenni, sőt még a kerékpárosnadrág betétjére is. Az egy dolog, hogy ki tudjuk a szót ejteni, a másik pedig, hogy tudjuk, hogy miért és mire kell használni. Amikor egy kis kutatást végeztem a barátaim körében, többségében MTB bringások, akik valami olyasminek képzelték, ami a versenybicikliseknek segít a szükségtelen szőrzetüktől és a komolyságuktól megszabadulni. Meglepő módon a 8 kg-nál könnyebb kerékpárral rendelkező barátaim többsége sem használja ezt a csodakenőcsöt. Általában az interneten egyszer megvették akciósan, mert ingyen postaköltséggel megkapták. Azóta ott porosodik a fürdőszoba szekrényében.
Hölgyeim és uraim, egyszer és mindenkorra írják fel nagybetűkkel – a chamois creme a.k.a. „samoákrém“ egy mennyei ajándék, amiből nem engedek sem én, sem az én „ladies parts“, sem a fenekem. Aki azt állítja, hogy felesleges, az reszeljen a hátsóján sárgarépát a salátájába. Természetesen, nem használom naponta a munkába kerekezés során, de egy bizonyos kilométermennyiségnél a különbség érezhető.
A TFD analfabéta
Nem tudom, hogy az információtovábbítás mechanizmusa pontosan hogyan is működik, de van egy olyan érzésem, hogy aki belefog a kerékpározásba, rövid időn belül a világ első 20 legsikeresebb kerékpárosának a nevét fejből tudja, meg a csapatok stratégiáját és egyáltalán az összes versenyszabály teljesen világossá válik a számára. Persze, hogy ki is Peter Sagan, azt tudom, és még a gyermekkoromból emlékszem Louisra, Neilre, meg Lance Armstrongra, ahogy soha nem felejtem el Nikit, Tikit és Vikit a Kacsamesékből. De, amikor az anyukámból tavaly nyáron elkezdtek dőlni a legfrissebb izgalmas hírek a Tour de France-ról, úgy éreztem magam, mint Alice a tények országában.
Amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem a sportot és 2002-es év vad májusáig a tévében sem néztem nagyon. Talán vasárnap délutánonként a Forma 1-et, de azt is csak azért, mert azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor az apámmal tölthettem együtt az időt. Őrült módjára szurkoltam a fekete és a sárga formuláknak (a pirosoknak soha, az túl könnyű lett volna), amíg az apám el nem kezdett olyan hangokat kiadni, mint egy startoló trabant. Anyukám úgy gondolja, hogy amióta évente letekerek több mint 6000 km, azóta a legnagyobb szakértője vagyok mindennek, ami a kerékpározással kapcsolatos, lehet, hogy ez az ő számára a „Forma 1”. Szóval, a Netflixen megnéztem a The Least Expected Day: Inside the Movistar Team 2019 című dokumentumfilmet és elsajátítottama terminológiát. Végre megtudtam, mi az a tavaszi klasszikus, hogy a domestique nem egy helyi csávó és a szivárgás nem függ össze az ürítési gondokkal a verseny során.
Az ígért „bolyozás“ pszichológiája
Sajnálatos módon a Holokolo számára írt első cikkemben említettem, hogy a bolyban való tekeréssel kapcsolatos benyomásaimat megosztom. A témával kapcsolatban természetesen lenne mondanivalóm, de miután annyi mindent elárultam magamról és az ügyetlenségemről, most egy kicsit tartok attól, annyira nem merem osztani az észt. Ráadásul a családunkban kitanult pszichológusok is vannak és az én végzettségem csak egy befejezetlen alapdiploma-munkáig terjed az Erőszakmentes kommunikációról (Nonviolent Communication).
A dolgok pedig a következőképpen állnak, teljesen mindegy, hogy a bringásnak milyen profi az öltözéke, hány kilométert tekert le és a Straván mennyi KOM/QOM-ot gyűjtött össze – amikor elérkezik a bolyozás ideje, az igazi jelleme megmutatkozik. Az egyik dolog az úthibák, a lassítás vagy egy akadály elkerülésének a jelzése. Ez olyan dolog, amit meg kell szokni és elsajátítani. Emlékszem, hogy amikor először mentem a KWCC-s (hint – minden, ami CC-re végződik, az kerékpáros klubot jelent) lányokkal csoportos bringázásra, kissé zavarban voltam és szégyelltem magam. Nem voltam benne biztos, hogy a kézjeleket jól mutatom-e vagy nem viszem-e túlzásba. Ma már képes vagyok minden teketória nélkül jelezni az irányváltást, az elmozdulás ívének a méretét vagy a közeli fagylaltosbódé kínálatát, anélkül, hogy a kadenciát megváltoztatnám.
Teljesen más lapra tartozik, hogy valaki ezeket a jelzéseket hogyan kezeli a gyakorlatban és hogyan viselkedik, amikor a tudatában van annak, hogy a kereke mögött 2 cm-rel egy barátja a nyakába liheg. Ha az elkövetkező sorok elolvasása után valaki az ismerőseim közül magára ismert, szívesen elbeszélgetek vele az Erőszakmentes kommunikációról ? Bevallom, hogy legalább két esetben saját magamat is felfedeztem.
A Dedós – az a bringás, aki nem igazán húzza a bolyt, de ezért nem lehet őt eláztatni. A lábizmok és a sztyeppei farkas tapasztalatai a tanúi annak, hogy többezer magányos kilométert tett már meg, akár izzadtságban fürödve nyáron, vagy a téli fagyokban. De ha nyeregbe száll a barátaival együtt, a játékossága nem ismer határokat. És ezzel nem is lenne semmi gond, ha a csoport szélárnyékba húzása helyett nem repkedne az egyik járdaszéltől a másikig és az unalom elűzése végett a gravel után nem a gyepet próbálgatná. Ő biztosan nagyon jól szórakozik és hogy nincs előtte senki, megadja neki a szabadságérzetet. Nem is tudatosítja, hogy az elszomorított vándortársak vonata fokozatosan eltünedezik mögüle.
A Tank – általában az az illető, akinek egy héten belül új biciklije lesz. Szívesen húzza a bolyt és gond nélkül mutatja a kézjeleket. A gond csak akkor adódik, ha ráfut egy frissen kiásott olajvezeték gödrére, amin ugyanazzal a tempóval vágtat végig és a boly többi tagját úgy húzza maga után, mintha a friss házasok autója után kötött pléhdobozokat húzná maga után.
Az Izzadós – Mindenki izzad és ezzel nincs is semmi baj. Éppen ellenkezőleg. Olyan büszkének kell lennünk a szemöldökünkön kialakult sókristályokra az első folyamatos 200-asunk után, mint amennyire büszkék voltunk az általános iskola kémia laboratóriumában a párkányon kialakult apró kékkő kristályokra. A probléma csak akkor merül fel, amikor az Izzadós úgy dönt, hogy a gyakori mosással nem teszi tönkre az értékes funkcionális ruházatát. Az idő relatív és egyesek számára ez akár a fél szezont is jelenthet, mire szükségesnek véli a mosópor használatát. Bolyban tekerni egy ilyen személy mögött az energia megtakarítása és a szaglósejtek közötti nehéz döntés elé állít. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy ilyenre inkább a MTB-osok között fog rátalálni, mint az országúti túrázók között.
A Fal – arra, aki 2 méternél magasabb és a szélességre sem éppen a legkarcsúbb, nyugodtan ráhagyatkozhatunk és megbízhatunk a felelősségteljes jelzéseiben. Hatalmas előnye, hogy tekintélyes légbuborékot alakít ki maga mögött. Viszont néha észszerűbb a Faltól nagyobb távolságot tartani, kiváltképpen, ha csak pár hete cserélte le a gömbsúlyzót a koskormányra.
A Smarties – a Fal ellentéte. Nagy előnye az országúti helyzet kiváló áttekinthetősége. Bár néha megtörténhet, hogy a gyönyörű fenyőfaerdőt pásztázva az előtte tekerő Smartiesről egyszerűen megfeledkezik és ilyenkor létrejöhet egy nem kívánt érintkezés, amelyből csúnya sérülések is lehetnek.
A Kadencia Váltó – a Váltó mögött egyfolytában készen kell állni vagy beletaposásba, vagy a fékezésbe. A palackból nyugodtan inni sem lehet, mert a Váltó éppen akkor tapos bele a pedálba – természetesen minden figyelmeztetés vagy nyilvánvaló ok nélkül.
A Rapper – a Rapper a menet kezdetén szenvedélyesen jelzi a csatornákat azoknak a bringásoknak is, akik az út másik felén mennek. De a nap végére tele lesz vele a hócipője és a jól végzett munka érzésével egyetemben semmilyen, még a Marianna-ároknál sekélyebb kátyúra sem hívja fel a figyelmet.
A Hős Kezdő – Az úgynevezett Hős az edzés alatt a szélárnyékban a lehető legtovább takarékoskodik az erejével. A boly elejére akkor merészkedik, amikor már a menet vége látótávolságon belül van. Máskor az ereszkedés során valahonnan előre gördül és „hősiesen“ azonnal növelni kezdi a csoport tempóját.
És még két bónusz típus:
A Potyautas – néha csak egy eltévedt montis a gáton vagy egy hétköznapi opportunista, aki semmi rosszat nem lát abban, hogy egy kicsit megkönnyítse saját edzését, ha a „versenyló“ mögött teker. A kapcsolatfelvétellel nincs semmi gond, mindaddig, amíg bemutatkozik és illedelmesen rákérdez, hogy nincs-e ez ellen ellenvetés. Viszont, amennyiben lehetséges a Potyautas feltűnés nélkül ránk akaszkodik és még csak nem is köszön. Számára mi csak egy taxi vagyunk, amiért nincs szándékában fizetni és amiből menet közben ugrik ki.
A lovagias MAMIL – A lovagias MAMIL (az angol Middle Aged Man In Lycra kifejezésből – ami megfelelően foglalja össze az életközépi válsággal küzdő férfit, aki szűk mezben teker a biciklijén) kiránduló tempóban halad a gáton. Ezzel a tempóval addig meg van elégedve, amíg egy biciklis nő meg nem előzi. Lovagias férfiként tudja, hogy a nők nem lehetnek gyorsabbak és mindenképpen meg kell előznie, még ha az utolsó erejét is beleadja. A nő megelőzését követően helyreáll a nemek közötti egyenlőség és visszatérhet a kiránduló tempóhoz. Természetesen addig a pillanatig, míg a nő, aki nem fogja fel a helyzet komolyságát, ismét meg nem előzi. Állatában a lovagias MAMIL még egyszer-kétszer megpróbálja megőrizni a természet adta egyensúlyt, de végül feladja vagy leparkol a büféhez, ahová eredetileg is tartott.
Mindegyiknél érvényes (kivéve a Potyautast), hogy sokkal jobb, mintha a szél ellen egyedül menne és mindig ott a lehetőség arra, hogy leszakad vagy a boly elejét húzza. Természetesen csak akkor, ha egy hobbyszintű menetről van szó a bandával. Az edzésen ez nem lenne megoldható ? A legideálisabb, ha talál egy összeszokott bandát, amelyben fokozatosan egymáshoz idomulnak olyan szinten, hogy a motorosbandák önökhöz képest csak iskolai kiránduláson résztvevő tinédzserek lesznek.
Üdvözlettel és a „kormánnyal előre!“
